Florence Jenner-Metz Neked írok, Apu! című könyve Tóth Krisztina fordításában 2009-ben látott napvilágot a Csimota Kiadó gondozásában. A magyar nyelvre ültetés méltón érdemelte ki az Év gyermekkönyve-díjat: finom, könnyed, érzékeny fordítás. Az illusztrációk Barroux nagyszerű munkái. Egy-egy ceruzarajz, a visszafogott színek szépen kifejezik a szöveg mondanivalóját, a szomorúságot: a veszteség fölött érzett hiányt, fájdalmat, a világtól való elzárkózást, a befele fordulást. A gyászban a gyerek kicsinek és elhagyatottnak érzi magát, hiszen a felnőtt is elvonul, elfordul, ha kisírnivalói vannak. A rajzok középpontjában Margó áll, aki eltakart szemmel sír, vagy hunyt szemmel szomorú, majd egyre inkább világra mosolygó. A felnőttek más irányba néznek, fejük egészen pici a rajzokon, mint ahogy egy kisgyerek láthatja lentről a le nem guggoló anyát, nagyszülőt. Ez alól egyetlen kivétel van: éjszakánként édesapja (lélekben) föléje hajol, és kislányára néz – e rajzon kivételesen arányos a fej és a test mérete.
A műfajválasztás bár szokatlan ebben a témában, mégis telitalálat: a naplószerű fiktív levelek sorozata az eseményekhez fűződő, belső szükségletből táplálkozó legféltettebb gondolatok, lelkiállapotok hiteles és őszinte kifejeződését, tükröződését teszi lehetővé.
Aki eltávozott az élők közül, nem szűnt meg létezni, csak testben nincs velünk egy térben. Ezt a mondatot akár Margó szájából is hallhattuk volna. Margó nem fogalmazza meg ezt, de megéli, érzi édesapjának gondoskodó, szerető közelségét, néha az illatát is. Leveleit, magánbeszélgetését halott édesapjának írja megható igyekezettel. Még itatóst is készít elő, nehogy tintapaca kerüljön a papírra. Olyan leveleket szeretne írni, hogy büszke lehessen rá az édesapja. Nem akar megszégyenülni, nem akar kinevetett lenni. Fontos számára, hogy örömmel és büszkeséggel nézzenek rá fentről. És biztos benne, hogy esténként az édesapja meglátogatja. „Valami nagyon fontos dologra jöttem rá reggel, amikor fölébredtem. Nem tudom megmondani, miből. Talán a levegőből, mert lebegett valami illat, ami hasonlít a parfümödre, vagy abból, hogy az arcom nedves volt egy kicsit (…). Most már TUDOM, hogy éjszaka néha titokban meglátogatsz. Fölém hajolsz és nézel rám. Aztán lábujjhegyen kiosonsz, hogy föl ne ébressz. Felébreszthetsz ám nyugodtan. Nem árulom el senkinek.” (24)
Amikor üressé válik a ház, mérhetetlen fájdalommal éli meg az apa elvesztését. Szavak nélkül is érti az őt körülvevő fájdalmat, az anya gyászát. Gyönyörűen olvas édesanyja szeméből, tekintetéből: „A mama nem mondja ugyan, de tudom, hogy kicsit szomorú. Látom a fáradt tekintetén.” (2.) A némaság, a hallgatás, a csend, a nevetés hiánya, a szemek elmondják, amit a szó nem képes. És bár nem képes verbalizálni a gyászát sem, világosan ért mindent: „alig szól és alig nevet. Én meg nem is tudom, mit mondjak neki” (uo). Elviselhetetlenül kínos a némaság a gyermek számára, nem tud mit kezdeni vele: „legszívesebben felszívódnék, mint valami esőcsepp.”(uo.)
Amikor elveszítünk valakit, a közös gyászban az ölelés is zokogásra indít, ezt példázza a nagyszülők érkezése. Ilyenkor könnyebb kimondani a sokszor fogaink közt szorongatott „szeretlek” szót is. Letisztulnak az élet értékei. A veszteség befele fordítja figyelmünket. Fontos is, hogy megteremtődjön az a saját tér, amelyben kisírhatjuk magunkat. Margó a szíve legbelső szobájának fájdalmait a világ szemétől elbújva képes őszintén kimondani: „jó lenne minden embernek egy egészen pici kis ház, ami csak az övé, és ahová elbújhat, ha szomorú.” (6.) A bölcs nagyapa tudja, hogy abba a házba a megélt és vágyott, derékba tört titkokat rejti mindenki. Segít megépíteni ágakból a pici, „bevehetetlen” házat, ahol biztonságban egyedül maradhat a kislány, hiszen bármekkora együttérzést tanúsítanak a gyászoló felé, az elmúlást, a szeretett lény elvesztését mindenki egymaga tudja meggyászolni és elengedni. A ház a „közös titkok otthonává válik”, olyan sziget, ahol a kommunikáció (elő és halott között) fejben-lélekben mégis lehetséges. S ez segít megtalálni a lelki békét, nyugalmat az élethez.
Az emlékezés bár fáj, a gyermek nem akar felejteni. Megőrizni és továbbéltetni szeretne. Gondolataiban újra és újra eljátssza az édesapjával megélt közös emlékeket, például amikor hajnalban apálykor halkan meglepték a rákokat, majd nevetve szaladtak a tengerig. Az életöröm fontos játékát tanítja meg az apa: a jelen szépségeit megélni. Ha valami rossz dolog történik, amit nehéz megélni, akkor teljes erejéből arra gondol, ami nagyon jó volt azon a napon. Lehet az bármilyen apróság, akár a szél is, amely fáj, annyira, hogy beleszédül, mégis idézi az apa jelenlétét: „Talán te voltál az… ott a szélben.” (20.)
Az elmúlás fájdalmát a szeretet, a barátság, a közös játék képes valamelyest feloldani. Bár ez sem pótolja azt, ami elveszett, mégis segít a mindennapi örömök megélésében. Nem véletlen, hogy éppen egy olyan kisfiú lesz Margó barátja, aki szintén ismeri az elvesztés fájdalmait: az ő szülei elváltak. Az újabb barátság mélyülése, a közös örömök, a fiúval való levelezés reménye új távlatokat nyit, amely magában rejti annak lehetőségét, hogy a ház újra megteljen kacagással, vidámsággal.
Az utolsó illusztráció sokat mondó: a gyerekek kéz a kézben szaladnak a tenger felé, az apa lelke világos átlátszó emberi körvonalként mintegy kíséri, áldását adja rájuk. Mintha azt üzenné képben és a sorok között, hogy a szülői szeretet a halálon túlról is óvja, igazítja lépteiket.
A recenzió itt is olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése